Zico

Zavarodottan löktem el magamtól Haneult.
-Hé, mit művelsz? – kiabáltam rá, de hiába. Ugyanolyan üveges tekintettel vigyorgott rám, mint a „csók” előtt. –Vigyelek vagy tudsz járni? – tagoltan beszéltem hozzá.
-T-tudok menni. – Persze. Inkább a hátamra vettem és így indultunk haza. – Jiho oppa… Én annyira szeretlek téged.
-Részegen ne beszélj butaságokat! – ezért nem szeretek ilyenkor emberek közé menni. Főleg nem olyanokhoz akiket még alig ismerek. Ugye 1 nap alatt nem lehet megszeretni az embert?

Egész gyorsan hazaértünk, Haneul mégis bealudt a hátamon. Bevittem a szobájába és gondosan lefektettem. Nem kéne átöltöztetni? Woo Jiho felejtsd el…Inkább menj egyél! Először visszavettem a pizsamámat, majd kivánszorogtam valami ételért.

Haneul

Erős fejfájásra ébredtem, már a szobámban. Hogy kerültem én ide? Meg egyáltalán mi történt? Nehézkesen kimásztam az ágyból és a konyha felé vettem az irányt. Vizet.kell.szereznem. Zico is kint ült az étkezőben. Valami maradékot evett.
-Mitörtént? – kérdeztem lágyan.
-Hazaténferegtél részegen és bedőltél az ágyba. – vagyis magamnál voltam? Akkor miért van képszakadás onnantól, hogy bemegyek egy kocsmába?
-Öntenél egy pohár vizet. – idegesen fölállt és hozott nekem vizet.
-Nesze. – s újra leült enni. Elhaló hangom súgtam neki, hogy köszönöm.

Másnap reggel, már nem fájt annyira a fejem, mint éjjel, de még mindig nem voltak tiszták az esti események. Elvánszorogtam a fürdőbe, rendbettem magam és nekifogtam a takarításnak. Zico szokás szerint most sem volt itthon. Már megint dugni van. Haneul ez miért bánt téged? Már majdnem készen voltam, csak a konyha volt hátra, mikor az egyik asztalon találtam egy papírt ilyen üzenettel: „Mivel tudom, hogy jobban vagy, elkéne menni boltba. Itthagytam a pénzt az asztalon. Én csak este érek haza. Fontos elintézni valóm van. Takaríts jól~ Főnök.” Legalább kívánt nekem valamit. Befejeztem ezt a helységet és indultam a legközelebbi bevásárlóközponthoz.

Mit vigyek? Szereti a kimchit? Biztosan… Összeszedtem a hozzávalókat, és még nasit is tettem a kosaramba.

A pénztárnál egy kis vörös hajú fiút pillantottam meg. Kyung az? Beálltam mögé köszönés nélkül és csak pakoltam.
-20.000 won lesz. – szólt a pénztáros asszony.
-Elnézést… mennyi? – akadtam ki. Nálam csak 15.000 won van. Számolgattam a pénzt, feltartva mögöttem a sort, de nem akartam leégni.
-Itt van. – nyújtotta oda Kyung a 20.000 won-t. Na ez miért? Ki is ment a boltból. Gyorsan összekapkodtam a cuccom és utána rohantam.
-Hé! Vörös! – kiáltottam. – Miért csináltad ezt. – 2 méter válaszott el minket egymástól, mire ő megfordult.
-Ne égesd le Jihot. Kicsit rossz híre lenne errefele, ha kiderül, hogy valami rokonának nincs pénze. – és faképnél hagyott. Rokona? Szóval hazudott rólam. Értelek Zico, értelek.
-Azért köszönöm! – szóltam egy utolsót.

Hazaértem, rögtön főzni kezdtem, hogy mire Jiho hazaér legyen kaja. Hogy is kell… Egy ideig gondolkodtam, hogyan is kell csinálni, de eszembejutott, anya hogyan csinálta.

-KÉÉÉSZ! – nyújtózkodtam a széken. – Akkor próbakóstolás! – szereztem evőeszközt és jóízűen, egyedül majszolgattam az ételt. – Végre normális kaja. – Mi van akkor ha Zico olyan későn ér haza, hogy ne veszi észre? Előkaptam egy tollat és a hűtőn lévő jegyzettömbre ráírtam: „Kaja a hűtőben.~~~ Remélem szereted a kimchit, mert azt csináltam. Ha nem így jártál.” Ekkor ajtónyitódásra lettem figyelmes. Újra az az idegesítő vinnyogás. Megint az a lány?
-Haneul, ma Kyunggal töltöd az estéd, a városban, hogy minket ne zavarj itthon. El fog vinni minden helyre, amit ismerned kell. – jelentette ki nekem Zico. - Csak vegyél föl valami normálisat, mint ahogyan azt a drága Choheem teszi. – megpuszilta a lányt. Elkeseredtem. Ezért dolgoztam délután, hogy mire hazaérjen boldog legyen erre…
-Nem érdekel jó ez így, oppa. – nyomatékosítottam az oppa szót. – Holnap találkozunk. – jelentettem ki, majd belekaroltam Kyungba és elindultunk.